Élt egyszer egy császár. Hiú volt nagyon, naphosszat csak öltözködött és a sok léhűtő udvaronc hízelgését hallgatta. Pompás ruhákra költötte minden összeharácsolt kincsét.
Egy szép napon két idegen kért meghallgatást a császártól. Senki nem tudta, kik és honnan jöttek, takácsoknak mondták magukat.
Kijelentették, hogy olyan szövetet tudnak szőni, amely lágyabb a selyemnél, tündöklőbb a szivárványnál és ráadásul varázsereje van: csak okos emberek láthatják!
Őfelségének szörnyen tetszett a dolog... Nagy foglalót adott a két mesternek, hogy nyomban fogjanak munkához.- Legalább megtudom, hogy birodalmamban ki okos, ki ostoba- gondolta magában.
A csodatakácsok felállítottak egy szövőszéket. Úgy tettek, mintha dolgoznának, de valójában csak az üres levegőt szőtték! A császár szolgái kötegszámra hordták nekik a drága selyemfonalakat, aranyszálakat, ők meg suttyomban mind eltüntették.
Néhány hét múlva előkelő vendég látogatta meg a takácsokat: a császár fő-főminisztere. Mély hódolattal fogadták. -Nézze, kegyelmes uram, milyen tündöklő színek, milyen ízléses minta!
A főminiszter őkegyelmessége nagyra meresztette a szemét. -Én bizony semmit sem látok! Ha a császár megtudja, hogy ilyen ostoba vagyok, el fog csapni! -rémüldözött magában.
Végül eljött a császár is kíséretével, hogy megtekintse a csodálatos szövetet. A fényes előkelőségek elhűlve bámultak az üres szövőszékre. Mind attól féltek, hogy a többiek látják a szövetet, azért hát versengve dicsérték.
A császár maga sem látott semmit, mert hiszen nem is volt ott semmi. De vigyázott, hogy el ne szólja magát. - Bámulatosan szép selyem- mondta kegyesen a takácsoknak, és mind a kettőt kitüntette leges legfényesebb lovagkeresztjével.
A főhopp és a főminiszter azt ajánlották őfenségének, hogy a pompás új kelméből készülő ruháját először a legközelebbi nagy körmenetkor vegye fel. -Remek ötlet!-mondta a császár.
A körmenetet megelőző éjszakán a két csodatakács hajnalig dolgozott. Nagy ollókkal szabdalták a levegőt és serényen járatták a varrótűket, amelyekben nem volt cérna.
Reggel büszkén jelentették a császárnak: elkészültek a munkával.- Méltóztassék most császári fenséged levenni a ruháját, hogy feladhassuk az új díszöltözéket!
Káprázatos öltöny! Mintha csak ráöntötték volna!- áradoztak a főurak. A kamarások úgy tettek, mintha fölemelnék az uszályt. Közben félszemmel egymást lesték.
Előhozták az aranyos trónmennyezetet, és a császár megindult a menetben az álmélkodó sokaság közepette. No, hiszen volt is min ámulni a népnek!
Az emberek az utcán meg az ablakokban egymásra néztek, kuncogtak, hümmögtek. De mégis így szóltak. -óh, milyen pompás, milyen csodaszép, őfelsége öltözéke.
De hiszen nincs is a császáron semmi! - rikkantotta végre egy kisgyermek... No,lett erre kacagás!
Felharsant a nevetés, és úgy zúgott, mint a vihar. Nézzétek csak a mi okos császárunkat. Most aztán megmutatta, hogy milyen bölcs és csalhatatlan.
A két takács meg nagyot nevetett magában a jól sikerült tréfán, aztán egy alkalmas pillanatban kereket oldottak. Senki sem vette észre a szökésüket.
|
|
|
|
|
